Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Melinda Prózái

Forgószél

Mire lehajolhattam volna a földre hullt morzsáért,
kajánul odébb fújta, s már nem nyúlhattam utána.
Felkapta a levegőbe, s elsodorta tőlem messzire.
Nem, nem tartotta vigyázón a kezében,
hagyta, hogy lehulljon árván végül...

Nem akartam felfalni a morzsát.
Csak megidézni a valaha volt meleg kenyér teljességét,
beszívni az emlék rogyasztó illatát.
Nem akartam felfalni a morzsát.
Tudom, hogy van, ki "éhesebb".


 Elmaródnak

Piros csipkét varr a falevelek szélére a szeptember.
Lassan elmaradnak - elmaródnak - a látogatók...
Telhetetlen ősz kiűz lassan minden zöldet, minden gólyát, minden hírmondóját az ártatlanságnak.
Koncnak negédesen odavet egy kis szőlőt - így kaparja ki magának
a gesztenyét...

Míg múló nyár magán(y)beszélgetést folytat önnönmagával, kulcslyukon leskelődő csalfa ősz bizonygat. Játssza játszi színeit. Roppant felhőtakarót dob az omló napsugárra, útját állja halvány mosolyának is.

Fogynak a nappalok, elfogy a világosság - vakon hízik az ősz.
Nagy zakóját takargatja az oszlopfő.
Együtt a szent csalá(r)d.
 


 Kis virág és szél

Újra előbújik hát a kis virág. S én ismét virágtól borulok.
Virágára borulnék, de szirmai immár zárt ablaktáblák.
Maga húzta be, vagy tündöklésébe törte a mit sem értő szél.
Süvít némasága. Vajon ki vigyáz az árva kis virágra ?
Suttog-e harmatkönnyet szirmára párja, a szél ?
Vagy érdes cirógatása szirmait tépdesi...?

 Zárt sziromtáblák. Nem nyithatók kívülről.
Hiába is vagdalja dühödten a szél.

A kis virág más természet...

Szirmai nyikordulását is csak a fűszál hallja.


(nincs cím)

Hazafelé baktatok. Esik az eső. Nem zuhog, nem késztet megfutamodásra, csak szabad folyást enged gondolataimnak.
Nem is szaporázom lépteim.
Kellemes ez a nyugodt eső. Méltó keretbe ágyazza a mai nap hangulatát.

Amerre elhaladok, tócsák mindenfelé. Kis égi tengerszemek.
S elgyötört, sírós tenger-szemek. Úgy látszik, az égieknek is csak fáj.
S már az édes anyaföld vigasza sem elég. Az égi könnycsatornákat sem tartóztathatja fel semmi, hiába sóhajt nagyot a szél.
Tiltakozik a fájdalom. Könnyet ereszt, ami le kell hogy hulljon a földre, hogy elvigye a hírt: volt napsütés is odafent.
A hajdanvolt fenti napsütés
emléke most sok kis pocsolyát formáz idelenn.

Ha már nem érinthetjük meg a napot, a tócsákba legalább
belegázolhatunk. Csobbanunk és elmerülünk az emlékekben.
Nem szánom az eget, hisz a méltóság könnyeiben találnak a kismadarak éltető vizet.

Van olyan könny, amit már nem képes befogadni az édes anyaföld sem.

A természet bölcs - megbánja, hogy bánatot okozott, és visszaveszi
örökségét a Nap. Bocsánatot kérve végzi dolgát a szél is,
és lassanként eltűnnek a pocsolyák.

Az én könnyem is kicsurran. Fel akar tárulkozni a fájdalom,
de nem szabad hogy eligya a föld.

Nincs nap és nincs szél.

Az emlékcseppeket magamnak kell elsimítanom és szétmorzsolnom arcomon.


 Távolból szavak

Messziről jönnek hozzám a szavak. Távolból, messziségből érkeznek.
Nagy utat járnak be, mire hozzám elérnek. Tartóztatnám őket, de
átfolynak rajtam. Talán erejüket vesztik, elfáradnak a hosszú út
alatt, mire kikötőmbe érnek. A szív zavaros vizének fodrozódását nem
kíséri borzongás. Ujjaink egy teremtő szikrára várva nézik egymást.
Kinyújtom kezem Feléd - középső ujjam, az akarnok látszólag
élettelenül lóg, ám érinteni akar. Látni akarom, és át akarom venni az
elektromosságot, hogy megrázzon, felrázzon. Mert az a vakító ívfény
kötelék, gyűrű, magasfeszültség, mely izzásban s egyszersmind
védelemben tart.

Távoli vizekről, kalandos hajóúton érkeznek a szavak. Viharos szelek
tépázzák, ezer veszély szeretné őket elnémítani, hangjukat elnyomni,
de a vihar kísérte villámlások is a szikrát hivatottak belobbantani.

Az ég Sixtus kápolnájából egy meleg kéz közeledik felém.

Esőfelhők gyülekeznek. A kéz teknőt formázva hozza a szavakat. Kis
csónakja mindjárt ideér. Fülemmel hallok, de nincs erőm kinyitni a
szemem. Kezem viszont utat tör magának, felfelé az ég felé. Középső
ujjad siet hozzám, s az enyém is érinteni akar. Mindjárt összeérnek.

SzikRÁZnak. Csillagot szórnak a teremtés töviskoronájára.


 Szív és ész

Vitatkoznak. Jól elbeszél(get)nek egymás mellett. Süketek néma párbeszéde, mégis alig győzik túlkiabálni egymást. Egyenlőtlen (h)arctalan küzdelem. Párhuzamos szelők geometriai tétele. Végtelenek találkozása a végtelenben, vég nélküli párhuzamos menetelés.
Felülről az ész nagy kevélyen tekint le a szívre. Talán nem is véletlen,
hogy a sorstól ő nyert felül elhelyezést..
Lentről a szív esdeklő pillantással mutatja a kompromisszumkészséget,
de az ész hajthatatlan. Ő uralkodni született, kacagón hajtja igába, s teszi ellenállás nélkül szeretőjévé a szívet.
Két dudás egy furcsa csárdában – két szék, mely nem ugyanazt a
padot fogja közre. Két világ, melyet mégis egy ember tart egyben.
Egyedül rajtam múlik: békés egymás mellett élés avagy háború.
Béke, de milyen béke ? Szabad szív, szabad akarat békéje ? Nem. Megalkuvás. Örök hódoltság az észnek.

A szív lent van. Ráadásul a gyengébbik oldalon.

Mindig térdre kényszerül. 


Homokóra

A homokórán fejre állt az idő.
A percek homokszemein fennakadtak az órák. S megszorultak a napok.
A napokat szorult helyzetükből majd tán csak az évek húzzák ki - ha
hosszú hónapok kihúzzák addig..
Addig a homokórán fejen áll az idő. Nincsenek, nem is voltak mutatók,
csak a homok ingoványa alá süllyedt
szomjazó percek. Homokba fulladt várakozás.
A homokórán immár fejen áll az idő.
...s végelgyengülésbe hal bele a kezdet.

 


 Kötő-fékek (gondolattöredék)

Köt a beton-gyűrű.
Megköt a folt - az elmaradt pecsét.

 
 

 




Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 23581
Hónap: 137
Nap: 1