Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Melinda Versei

 A HALLGATÁS ÁRA

Hosszú ormányt növeszt az ármány,
S mi lenyírtuk már összes füveit
olcsó tévhiteknek.
Sötét képernyőn át üvölt bár a hiány,
Nem adunk hitelt néma üzenetnek.
Kalitkámon minek is zörög már a lakat,
Ha lompos vámszedő hurkol
kötél köré nyakat,
S olyan lelkiismeretet küld a bitófára,
Ki százszor megtanulta már,
Mi a hallgatásnak ára.


Utolsó kezdet

Utolsó kezdet
Mint platánok összeboruló lombjai,
úgy hajlik részre az árnyas akarat,
szálkás remény kapujában reszketőn,
míg kendőz Napról folyt aranyat,
hogy bomló sötét eresztékén rakhassa
újra bizalma csökött fészkét
az ékes tollú madár.

Tanúnk s kísérőnk a táj:
öreg tölgy küld búcsúlevelet a kósza széllel,
füzek hajladoznak - utolsó üdvözlettel.
S míg apadó időnket lassú méltósággal mossa át,
árvuló hitünket bő vízzel itatja a ballagó folyó,
kegyes árasztással új kezdetet hozó
ígéretnek mentve át.


Derengő boldogság

Derengő boldogság uszályát fogom,
míg nézlek.
Szemed ragyogó foglalat,
hol gondolataid csillámlanak,
mint napsugarak víz tükrén
ha vakítva égnek.
...S vigaszkék lélekóceán,
hol sóvár öröm keringve
csábító, lassú tánccal,
értelemre fűzött tanításvággyal
szonettfüzérbe rendezi sorait,
mint dolgos gyöngyhalász,
ki iszapos múltban feledett,
rozsdás szavakért szállva mélybe,
leküzdve belső félelmét
önnön hitelét, nemességét
hozza fényre,
s lelkén így igazít
mindig egy kicsit,
míg szeme fénye
árnyékát enyémben
megpillantva -
megkapaszkodik.


Tél-éji nász

Félárbocra ereszti zászlaját az est.
Kirakja csillagokkal, megfesti alkonyszínekkel,
S jelvényül tűzi rá a szemérmes félholdat.
Tűzropogásból rakunk fészket a csendbe,
míg az éj zsákjába gyömöszöli nappali
fény forgácsait.
Aztán lebbenő szerelmi lobogó alatt vágyaim
rám nehezülnek, szépséges sámán leszek,
érdemérem neked, mint nyakláncodról szíveden
függő medál.
Hóprémes táj ágyunkon testem terített asztalod.
Függőágyán szomorú szűz a holdvilág,
míg kezed arcomon andalog.
Bőröd illatából mély levegőt veszek, s benn tartom,
míg érintesz, hogy elhihessem magamról a jót.
Hullámaink kötelet sodornak lábaink köré,
S ujjad gyűrűként ujjamra fonva feszítesz rám
égtől áldott leplet - vérnász-takarót.


A mi virágunk

Merre tarka gombvirágok ölén
telt keblű tulipán hajladoz,
gondos kéz szerelmet plántál,
s aranyló ősz választékán
emlékül visszahoz
százszorszép csókokat, tearózsa-illatot.
Bárányfelhők habkék kacagása most az ég.
Mint tavasz kegyelméből rügy,
vagy tompa éjbe koppanó gondolat,
szikra pattan, megébredt öntudat.
Sarki fényre lakkoz gerjedelmet,
szabódó kétségnek kézfogó engedelmet.
Rejts szirmodba, halljam selymed suhogását,
s kitelik majd halkan vágyra hajtó Flórád - a Nő.
Zsongás leszek zsombékodon,
csüngő fodor tajtékodon,
rezgő visszhang - bronz irgalom.
Magot vetve szép hit alatt,
ered eső, remény fakad.
...S ha szeretettel öntözgetik,
majd kéz a kézbe ráncosodik.


Most meztelen

Most meztelen vágyom heveredni Melléd,
ölelésed kolostorába' zárva-teremni önmagam.
Ereszkedő pilláid takarónak húzni,
lélegzetemmel olvasni, mi szívedbe írva van.
Most illatoddal vágyom átitatódni,
ajkad kerevetére mosolynak ledőlni.
Ha szólsz, csak függeszkedni rázkódva hangszálaidon,
nézni mellkasoddal emelkedő katedrálisom.
Most vállad domborművéből emelnék házi oltárt,
szavalnám fennhangon mint híves nászi zsoltárt
imádságoskönyvemből verseid.
...S most kell hogy elmenj...
de hagyd e percet itt.


Töredékek

Zengő szomorúság tévelyeg a ködben.
Búcsú-levél borzong a fán.
Leperegve nem nyughat békés földben,
Kitakarja mindegyre halál.

***

Kezed ha tehetetlen alácsüng,
Felém nyújtózkodik.
Könnyed menekül, mikor csorog,
Mégis lopózkodik...


Téli álmok rügyfakadásán

Téli álmok rügyfakadásán
Termőre fordulni öledben
szelíden.
Kalászt fonni
árvalányhajadból,
Malmok őrlését
hallgatni szíveden.
Fürtökben learatni
bőröd illatát,
Szádban forrt borként
Ajkadról cseppenni,
Lombom
simító kezedre
hullatva
Hókendőn
utolsót lebbenni.


Vágyfelkelte

Úszó tengerszem az égen,
Éj fájdalmán felfakadó seb.
Serkedő vér nyíló bőrnyomán:
Szégyenpír - hajnalhasadás.

Rejtelmed megáll a levegőben,
Sercegjék bár fülsértő muszáj.
Szemed fényénél csillagot horgolok,
Szomját esőcseppbe oltja a száj.

Titkát kitalálja Holdfénynek a lány,
Kibeszéli mit suttognak sóhajok.
Omló paplanból gombolt hevület,
Hasadt nap - varratszakadás.


Csak egy gondolat

Gyenge hajtáson férccérnával megszegett ígéret.
Mégis - (meg)maradni marasztalón.
...mert van, hol a megbocsátás a legigazabb eskü.


Két csapzott kazal

Pofonod üszkös tarló szégyen-felégette arcomon,
mezítláb kaptatok hőség olvasztotta dárdahegyein.
Hiába tartunk ernyőt egymás csapzott kalászainak,
lábunk alatt mindegyre gombák, elhalnak erényeink.

Imádban imádat harangja szólt, s ki engem kegyelmedbe ajánlott,
hold-sarlójával rendet vágva elvadult bozótjaink közt,
homlokon csókolta bánatunk.
S mostanra mint takaratlan kazlakban fésületlen szálak,
egymás bűneiben ázunk.

Levetett gondolatokból szálló porszavaink sárrá tapasztja a könny.
Szívünkben üresség fájdalmat aszal.
S míg szemet huny minden bűn felett az est,
az üszökben egymást támasztja két csapzott kazal.


Térítő szándék

Belehallgatok a csendbe.
Hiába térítő szándék,
neszt üt elmémbe a zizzenés,
ahogy érett kalászok közt
fáratag szél bakancsa imbolyog.
Visszahőköl az erdő, amint magány
lépte surrog, s tűzvészbe ajzza sugarát a Nap.
Arctalan kalap kabátban menetel,
lucskos hajában őszülni látszik az éjszaka.
Csillagkristályok erőszakában élni lázas
szemhéjak tízpercekig csukódnak,
ám győzni tér a fényes éj.
Csüngő fejű virág lóg a fán,
mint vázában óvatlan vágott virág
cserélt vízben odaát,
hol minden óriás - törpe árnyék,
akár e tetemre hajló roppant terebélyű fa.
Szép látomás, könnyű játék,
hasáb csupán, apró fénynyaláb.
Emléktárgy az elmúlt rosszul-létből:
- kalap s istállókabát.

(Egy családi tragédia emlékére)


Veled fáj

...S újra megzörrentek a harasztok.
Nem tudom, mitől is szorongok,
hisz termeimen nem kampó,
már kilincs a zár.
Be van vé(d)ve a vár.
Látatlanban feléd már gondolattal sem intek,
hangodon mégis ha kétkedő bánat billeg,
lefutott idők fonalát visszapergeti
bennem felfeslett valód.
Emléked meggyűlik szememben,
s még veled fáj nekem.

...Veled fájt nekem,
míg tivornyák éjén
hasamban Hold nőtt
- Napra félénk -,
s veled fájt nekem
a Rába-parti zúgók
móló-csendessége,
a folyton-távolodból
újramegérkező
artézi csobogású béke.
...S most hajnal száradó
harmatába reszketeg
ha visszanyúl a táj,
még veled fáj

...minden más, mint hajdanán.
Már ballagó délutáni szerelem
illata kísér orgonán.


Félem a bocsánatot


Ingadozó hangulatgörbe csapkod
nyikorgó ajtót lelkeden.
Reteszt rátolni elhagy már erőm,
indulataid kövezett útjukra engedem.
Tudom, az ajtót bevágod úgyis,
majd kinyitod s beteszed újra magad mögött,
hagyva engem bűnbánatban, zörgő kételyek között.
Félem a hitetlen gyakorolt bocsánatot,
mi mesterré csak a spirális káoszt teszi,
hol nyájas szíved gyanakvásomat
vajúdás nélkül szüli.
Erély, hol súlytalan nyelvet nyel a mérleg
s szitkot őrölve szűköl a csend.
Látszatra meszelt réteg a rend,
földre loccsant méreg,
mi kényszeredett mosolyt matt-fehérre mart.
Lengőajtó kényelme kelt kínos huzatot.
Félem, egyre félem
a koszos priccsen italszaggal
összefekvő bűnbocsánatot.

 

 
 

 




Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 23581
Hónap: 137
Nap: 1